2016. november 3., csütörtök

Portsmouth: végtelen csend és egy szökőkút


Vonatos utazásaim mindig pozitívak voltak Angliában, gyorsak, pontosak, fűtöttek és csendesek. Ez oda-vissza Londontól Portsmuthig már négy óra teljes komfortérzés.  Így is történt, felszálltam a vonatra, olvasgattam, néha-néha meg kitekintettem az ablakon az elsuhanó angol tájra és próbáltam elkapni egy-egy jó pillanatot a fényképezőgépemmel.  Délután egy óra volt amire megérkeztem, s rögtön Portsmouth történelmi kikötője fogadott, a vasútállomás mellett, nyugat irányba.
Az első három és fél óra nagyon hamar elszaladt a múzeumokban, mint ahogy azt követő négy is a tengerpart mentén sétálva. Az egész utazásomnak a fülkében töltött meleg és csend valamint a tenger és a tengerparti naplemente nyújtott látvány, a végtelenbe tekintés volt a célja. Így is sikerült, melegről gondoskodtak a múzeumok fűtött termei is a dupla cérnakesztyű mellett. Nagyon jól éreztem magam, bár nem számoltam múzeumokkal és azt gondoltam rögtön az elején, hogy nem fogom élvezni. Épp ellenkezőleg, teljesen belemélyültem a tengerészek akkori világába.. 

Ahogy a tengerpart mentén sétáltam teljesen megfeledkeztem az időről. Már beesteledett, a naplementét a kompokkal, a vitorlás és teherszállító hajókkal mind lefényképeztem. Már a sötétben sétáltam, amikor egy szökőkúthoz értem. Odamentem teljesen közel a kúthoz és próbáltam fényképet készíteni a feltörő vízsugárról és a vízcseppekről amik kissé a szökőkút peremét is érinthették. Ekkor már teljesen sötét volt, csak a part mentén, a kiépített járdaszegély mentén lévő lámpaoszlopok világítottak a távolban. Egy nagy füves terület végén, körülbelül egy kilométerre egy cirkusz fényei látszottak. Ekkor már nem éreztem a hideget, ahogy nem is volt annyira hideg mint, ahogy azt az utazás elején elgondoltam. Az ég nyugodt volt, a szél nem fújt, de csillagokat sem lehetett látni, ami egyébként is elég ritka Angliában. Ahogy a fényképezőgépem beállításait böngésztem, kiválasztottam a csillagos ég funkciót és ki is próbáltam rögtön a szökőkúton. Rögtön vissza is néztem a felvételt és a teljes sötétségben, ami akkor épp körülvett, ezüstösen és kéken visszaverődött a nyílt víz, s benne az aranysárgán ragyogó messzi lámpaoszlop fénye, mintha egy képzeletbeli folyót jelölt volna a szökőkút vizében. 

Tovább folytattam az utam, bár tudtam, hogy sietnem kell, hogy le ne késsem az utolsó visszafelé induló vonatot, mégis lassan távolodtam a szökőkúttól. Minden egyes lépésnél, ahogy távolodtam a vízcseppeket egyre csendesebben hallottam már. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy szonatinát játszottak volna, de csak a zongora utolsó oktávján. Közben a szökőkúttól ezekkel az apró és szelíd lépésekkel búcsúztam.
Pár lépést tettem és a velem szemben lévő nyílt tengert már csak elképzelni tudtam a sötétben. Este kilenc óra volt. A tengerpart közeli erejét viszont éreztem és bevallom kicsit mindig ijesztő este tengerpart mentén sétálnom. Félelmetes de egyben nyugtató is. És milyen igaz, az ember nem választhatja a kettőt külön, mert együtt jár. "You can't find peace by avoiding life....Virginai Wolf"
Végül elértem a vonatot, ami teljesen üres volt. Az első osztályon ültem fél órát, amíg a kalauz jött. Itt volt asztal, ahol írni tudtam, de csak egy mondat erejéig sikerült és az élményektől fáradtan, de nem terhesen hátradőltem. Már a másodosztályon élveztem visszafelé az utat.Nekem pedig nem jött álom a szememre, pihenni is nehezen tudtam, mert nagyon sokat láttam és kaptam, így olvasással már nem is próbálkoztam visszafelé.
Az egyik állomáson pár, fiatal angol srác szállt fel a fülkébe. Úgy tűntek akik épp buliba készültek.  Egyikőjük rögtön meg is kért, hogy készítsek pár fényképet róluk, amit szívesen megtettem. Ahogy tovább haladtak az utastérben arra gondoltam, hogy bizony évekkel ezelőtt én is ilyen fiatalos lendülettel, ha úgy tetszik naivsággal és vakmerőséggel kerestem, kutattam akár az éppen nem létező tengert ahol voltam, vagy a fáktól nem látszó naplementét vagy éppen azt, hogy mit fényképezzek le...

1 megjegyzés: